Árvíz diákszemmel: Az árvíz borzalmai 1965-ben

1965. június 17.-én szakadt át a gát Csicsónál. Ide terelték a Duna vizét és onnét ömlött errefelé, magával sodorva mindent, ami szembe került. Azt nem szerették volna, hogy Komáromot is elárassza a Duna. Ahogy jött Gúta felé az árvíz, a lakosok készítettek úgynevezett nyúlgátakat, ami egy méter magas és két méter széles volt. Egy héttel később meg is érkezett Gútára a "várva várt vendég". Sajnos a nyúlgátak nem bizonyultak elég erősnek. Mikor dédnagyapám meglátta, hogy a szomszéd házakat már ellepte a víz, akkor ő kinyitotta a kapu szárnyait és csak ennyit mondott: "Ha jönni akarsz, hát gyere!"- és azzal csak úgy ömlött a Duna vize először az udvarba, majd a házba… Voltak olyan helyek, ahol kettő, másfél, egy vagy éppenhogy fél méteres vízszint alakult ki, de akadt olyan is, ahol csupán a talajvíz jött fel.Jópáran a padlásra költöztek fel ideiglenesen, hogy megőrizzék a vagyonukat, mivel sok gonosz ember szerette volna kihasználni ezt a szerencsétlen helyzetet. Az állatokat szintén a padlásokra hordták, vagy csónakokkal mentették ki a fogságból. Próbálták minél magasabb helyekre vinni őket, ahol nem érintkeztek a vízzel. Ilyen volt például az üknagymamám háza a mai Mester utcában, vagy esetleg a Dunasor, ahol csak a talajvíz látszott. Az utcákban a katonaságaz ún. kétéltűekkel járőrözött, szedték össze a nagyobb állatokat teheneket, lovakat. Borzasztó látvány volt, ahogy látták a víz felszínén úszó rágcsálókat és ürülékeket. Ezt követte az óriási bűz és a fertőzésveszély. Aki szeretett volna vissza menni a házába, annak el kellett mennie a községházára, hogy engedélyt kérjen. Katonák kíséretével mehetett vissza az illető a házába, de csak nagyon rövid időre.

A pici babák és az ovisok az édesanyjukkal maradhattak. 1965 szeptemberében összeírták a gyerekeket. Osztották, sorolták őket az iskolák és osztályok szerint, kik hová mehetnek. Gyülekeztek, összeszedték a gyerekeket és fájó szívvel, teli könnyes szemmel, sírással búcsúzkodtak el szüleiktől elég hosszú időre. A gyerekeknek igyekeztek mindent megadni.

A nagymamám a csehországi Brünn mellett 45 kilométerre volt elszállásolva két szlovák és egy magyar osztállyal, egy pompás VlčíKopec-ierdészkastélyban. A gútaiakon kívül még voltak köztük még görög menekült gyerekek is. Szebbnél-szebb ruhákat, finomabbnál-finomabb édességeket illetve játékokat kapott mindegyik, ezzel próbálva a keserűségüket csillapítani. Természetesen minden apróságnak nagyon örültek. Kisebb kirándulásokat is szerveztek gyárakba, ahol megint csakajándékokat kaptak. Hajókirándulásokra is sor került.

Egy hónapban egyszer jöhettek a szülők látogatóba. Csak karácsonykor térhettek haza a gyerekek. Csehországban egy iskolai évet kellett eltölteniük, ahol nagyon jó soruk volt, rengeteg támogatást kaptak, de szeretteik nélkül, mégsem volt igazi ez a boldogság.

Két hét után elkezdett apadni a víz, a katonákmár javában szivattyúzták a vizet. Először az utcákról a kanálisokba, onnan a Vágba, majd a Duna elhordta a leszivattyúzott vizet. Itthon folyt a házak romjainakaz eltakarítása, különféle állami támogatásokat, adományokat kaptak a rászorulók. Akiknek a házukra volt biztosítás kötve, azok kaptak házanként, egységesen az akkori pénznem értékében negyvenötezer koronát. Akinek viszont nem volt bebiztosítva, azoknak mindössze háromezer korona járt. Újjá építették Gútát. Ekkortájt épült a brünni építészek segítségével, majd a róluk elnevezett Brünni Tér,illetve a Prágai Tér a prágai építészcsoportokról. A Dankó Pista telepensegítkeztek az oroszok, ezért is mindenki csakúgy emlegeti a mai napig is, hogy "Moszkva". Ideiglenes faházakat fabrikáltak, amiknek egy részük még mindig ott "díszeleg". Nem sokkal később épült meg a Május 1.utcai Alapiskola harmadik pavilonja, s ezt követően a mai Győr utcai szlovák iskola is. A főút mellett levő ikerházak és panelházak szintén ebben az időben készültek el. Miután újra építették Gútát, 1967-ben hivatalosan várossá nyilvánították. Ezt követően még bőven épültek a tömbházakból, amik megadták Gútának a városi jellegét, formáját.

Úgy gondolom, mindennek megvan az oka. Ez alatt azt értem, hogyha nem sújtotta volna ez a katasztrófa annak idején ezt a területet, akkor nem biztos, hogy ez az akkori mezőgazdasággal foglalkozó község fejlődésnek indult volna, sőt az sem biztos, hogy egyáltalán várossá nyilvánították volna. Habár én személy szerint nem éltem át ezt a szomorú eseményt, de azért bele tudok gondolni az akkori gyerekek és felnőttek érzéseibe. Ha én elveszíteném a családomat, tárgyaimat, háziállataimat, rendkívül hiányoznának rövid időn belül. Bízom abban, hogy a történelem nem fogja önmagát megismételni, s kellőképpen fel vagyunk készülve arra, ha esetleg egy újabb ilyen veszély fenyegetne bennünket.

Fűri Friderika, 14 éves