Menekültként éltek az árvízkárosultak

Annyi bizonyos, számtalan család életében vízválasztó volt a 65-ös dunai árvíz. Miközben a komáromi járás valamennyi települése víz alá került, Gúta egy ideig tartotta magát.

A település határában építtetett ún.: nyúlgát azonban nem tudta megtartani a hatalmas vízmennyiséget, és 1965. június 25-én éjjel 1 óra 15 perckor átszakította a gátat, aminek következtében az ár 876 házat rombolt le, és ezernégyszázat pedig megrongált. Gyors ütemben érkezett a segítség: magyar és szovjet katonák részvételével, kétéltű járművekkel azonnal megkezdték a lakosok mentését. Mintegy kilencezren kényszerültek elhagyni otthonaikat és különböző üdülőhelyeken és pionírtáborokban szállásolták el őket. A három alapiskola tanulói kihelyezett iskolákban tanult morva és szlovák településeken. A természeti katasztrófa ma is élő tanúi keserédes visszaemlékezéseiből kiviláglik, a lelki sebek begyógyíthatatlanok.

Gőgh Mária a Béke utcában lakott, amikor az árvíz elérte a települést. Hétévesen élte meg az eseményeket, amik meghatározták Gúta fejlődését. „Kalandként éltem meg. Akkoriban képtelen voltam felfogni a dolog lényegét. Csupán az szomorított el, hogy amikor el kellett hagynunk a házunkat, az édesapámat egy hónapos kötelező katonai szolgálatra hívták. Négy testvéremmel és édesanyámmal átköltöztünk Pacsérokra a nagymamához. Édesapánk testvérei és azok feleségei valamint gyermekei is ott voltak abban a kis parasztházikóban, ahol csak egy szoba és egy konyha volt.” – meséli Mária.

Visszaemlékezései szerint csupán rövid időt töltöttek ott, a gyerekek örültek, hiszen együtt volt a család. Kis idő elteltével azonban traktorra rakták őket és legszükségesebb holmijukat és útnak indultak Szelőcére. „Egy külső területen, Bábon találtunk menedéket, Rozi néninél, egy majorba fogadtak be minket. Élveztem, mert sok látnivaló volt a környéken. Haszonállatok, csibekeltető és gyümölcsös is volt. A hajlék azonban kissé kezdetleges volt: földes talaj, egyszerű, minimalista bútorok, vaságyak, asztal és néhány szék. Kúti vízben, lavórban mosakodtunk, sparhelten főztünk és fával tüzeltünk, az illemhely pedig egy fabódé volt az udvaron. Egy évig voltunk kénytelen ott időzni, ugyanis házunkat elvitte a víz és várnunk kellett az új otthon megépítésére. Busszal jártunk be a majorból az iskolába. Az egyik szelőcei étteremben napi kétszeri étkeztetést biztosítottak számunkra.” – idézi fel emlékeit Gőgh Mária.

Az új házuk a Béke utcában új blokkokból, állami támogatásból és az utcabeliek segítségével épült meg. „Édesapám úgy gondolta, ő már sokat építkezett, így jóval magasabbra építette a házát. Szerencsére Bábon és Szelőcén kedvesek és segítőkészek voltak az emberek. Kellemes emlékeim vannak.” – zárta visszagondolásait Mária.

Szintén keserédes élményeiről számolt be Fördős Ferenc, aki kilencévesen élte meg az árvízi eseményeket. „Olyan rémlik, hogy a felnőttek egymás közt beszélgették, hogy Medvénél a Duna átszakította a gátat, és ömlik a víz felénk. Egyes híresztelések szerint a katonaság robbantotta át, hogy Budapestet megmentsék... Ha emlékezetem nem csal, akkor hangszórón értesítették a város (azaz akkor még falu) lakóit, hogy el kell hagyni mindenkinek az otthonát, és biztonságos helyre menekülni. Mi nem szervezetten utaztunk, a lakosság többi része nem tudom, hogyan. Általában távolabb élő rokonoknál találtak az emberek menekülésre. Amikor mi elhagytuk az otthonunkat, még az árvíz nem érte el Gútát. Idegességet, nyugtalanságot tapasztaltam, de így ennyi év távlatából pánikhangulatra nem emlékszem. Az emberek kész tényként kezelték a helyzetet, amelyre már lelkileg volt idejük felkészülni, hiszen a nagy tavaszi esőzések, a Duna magas vízállása arra engedett következtetni, hogy nagy gondok elé néznek. A közvetlen menekülés még nem hagyott bennem olyannyira drasztikus emlékeket, mivel akkor még a család a felnőtt férfiak (esetemben apánk) kivételével együtt maradt.” – fogalmaz Fördős Ferenc.

„​Az árvíz ideje alatt, a nyári hónapokban Mladá Boleslavban, a nagybátyáméknál találtunk átmeneti menedéket. Egy háromszobás családi házban hirtelen megszaporodtak a lakók. Nagyon szívesen befogadtak mindnyájunkat, pedig a ház színültig telt ’menekültekkel’. Az édesapák, vagyis a férfiak, itthon maradtak, és kivették a részüket a károk elhárításában, valamint az újjáépítésben. Barlangligetben (Tatranská Kotlina) volt az iskola. Ide jártak a gútai harmadikosok és negyedikesek. Itt nagyon korán, nyolc-kilenc évesen meg kellett tanulni az önállóságot, elviselni szeretteink távollétét, és az együttélést idegen emberekkel. A tanévet tudtommal minden diák a Tátra környéki falvacskákban járta. Gútáról a Hotel elől indultak az autóbuszok a diákokkal. Itt már mindenkinek tudatosítania kellett, hogy egyedül, szerettei nélkül kell az utat folytatnia. Ez leírhatatlan bizonytalanságérzettel, szomorúsággal járt.” – mondja Ferenc. Mikor visszatértek Gútára, meglehetősen lehangoló élményben volt részük. „Az ár levonulása után szörnyű látvány tárult elénk. Sok helyen még egy méteres víz volt, minden teli hordalékkal, bútorokkal, zöld hínárral, békanyállal, amit csak az ár magával tudott ragadni, valamint az összeomlott házak látványa. Ez a kép, és a vele járó negatív érzések viszont már nagyon mély sebet ejtettek bennem. Mindent összevetve, ezek a negatív emlékek mind a mai napig élnek bennem. Ilyenkor, ha felelevenednek, szörnyű újragondolni az akkori helyzetet. Ha pedig a pozitív oldalát keressük, meg kell vallani, hogy Gútából az árvíz révén lett város, valamelyest újjáépült, iparosodott.” – mondta búcsúzóul Ferenc.

Megszólítottunk befogadó családokat is. Csepregi Zoltán ötéves volt, amikor a dunai árvíz elérte Gútát. Családjával Kéménden rokonoknak biztosítottak szállást.

„Több családnak adott menedéket a kéméndi ház. Összességében körülbelül huszonhatan voltunk a kéméndi házban. Ekkora mennyiségű személy elszállásolására ritkán van felkészülve egy falusi családi ház. Így gumimatracokon és egyéb fekvőalkalmatosságokon voltunk elszállásolva. Esténként szinte minden négyzetméteren aludt valaki. Nekünk, gyerekeknek ez egy nagy ’kaland’ volt... Emlékszem, augusztus volt (legalább is nyári szünet), viszont a helyi óvoda üzemelt, így a velem egykorú gyerekek (még az alsós iskoláskorúak is) mind jöttek velem óvodába. Ebből gond is keletkezett, mert a délutáni pihenőkor mind velem (csak engem ismertek az idegen környezetben) akart egy ágyban aludni... Így az óvónők több ágyat összetoltak, és egy ’kupacban’ már hajlandók voltak pihenni. Szeptemberig tartott ez az állapot, majd a gútai gyerekeket valamilyen cseh iskolába szállították el.” – részletezi Zoltán. Hozzáteszi, hogy emlékei szerint úgy a község, úgy az akkori EFSZ (szlovák rövidítés: JRD) nagyban segítette a családot, a „menekülteket”. Gyümölcsöt, zöldséget biztosítottak a számukra, valamint a helyi pékség kenyérrel látta el a családot. A főzést az udvar közepén felállított üstfazékban (katlanban) valósították meg a család nő tagjai.

„Természetesen az idősebb férfiak a családok kimenekítése után visszatértek Gútára, és segítették a kárelhárítást. Arra is határozottan emlékszem, hogy amikor levonult az ár, és visszatérhettek a még megmaradt otthonaikba, a kéméndi szövetkezet biztosított számukra ingyenesen teherautót a megmentett értékeik visszavitelére. Útközben (talán a sofőr által gondatlanul kidobott cigarettavégtől) a pótkocsin lévö dunnák lángra kaptak. Az itt kapott több láda paradicsommal (!), annak kifacsart levével és a tartalék vizükkel tudták megfékezni a tüzet. Szegények, még ami megmaradt, még az is majdnem mind tönkre ment. A mai ember számára ez szinte hihetetlennek tűnik...” – idézte emlékeit Csepregi Zoltán.

Borka Roland

Képarchívum