Nagy Lajos király megkoronázása- 1326. július 21.

Anjou Lajos királyunk nem hiába kapta meg a Nagy előnevet az utókortól (ezt a források szerint először maga Voltaire írta le), tetteivel, eszével és bátorságával kiérdemelte, hogy a legnagyobb magyar és európai uralkodók között tartsák számon. Nagyszombat városában látta meg a napvilágot 1326. március 5-én, és bár születésétől fogva trónörökösként nevelték, arra senki nem gondolt, hogy a bölcs uralkodó egy rendkívül merész, a veszélyes helyzeteket kereső, a kihívásokat kedvelő fiatalemberré válik. Miután atyja, Károly Róbert 1342-ben elhunyt, Szent István koronája a 16 esztendős legényke fejére került. Az erős és gazdag ország azonban nem engedhette meg magának, hogy élvezze az első Anjou által felhalmozott gazdagságot. Öccsét, a nápolyi trónra szánt Endrét az ellenzéki főurak pártja 1345. szeptember 18-án megölette. Ahogy megjött Budára a baljós hír, a fiatal király fegyverkezni kezdett, és 1347-ben hatalmas sereggel indult öccse gyilkosainak kézre kerítésére.

A páncélos magyar lovagi seregek úgy mentek át Itálián, mint kés a vajon, és elfoglalták Nápolyt is. Emellett kemény ostrommal megvívták Aversa várát, ahol a királyból kiütközött a félelmet nem ismerő „fenegyerek”. Minden hadi szokásnak fittyet hányva maga is a falak ellen rohant, és halált megvető bátorsággal mászott fel az ostromlétrán. Igen ám, de a kilőtt nyílnak mindegy, hogy kit talál el, és egy tollas végű, acél hegyű nyílvessző úgy állt meg a király lábában, mintha belenőtt volna. Ha igaz a krónikák leírása, a főembereknek tizenkétszeri rántással sikerült kihúzniuk. Ezt az embertelen fájdalmat pedig valakinek ki kellett állnia…Alighogy elpáholta a nápolyiakat, nagybátyja, Kázmér lengyel király és a pápa biztatására a pogány litvánok ellen vonult. 1351 nyarán el is érte Litvániát, és Lodomérnál(ma Volodimir-Volinszki) Kont Miklós magyarjai szétszórták a litván seregeket. Azonban ezzel még nem volt lezárva az ügy, jó néhány vár még a helyiek kezén volt, és azt nem lehetett csak úgy hagyni. A hosszú ostromok nem vezettek semmire, ezért Lajos király egyezkedni kezdett. A litvánok is jobbnak látták, ha tárgyalnak, így valahogy létrejött a megállapodás, és a király elindult haza. Csak éppen nem hadserege élén, hanem egy maroknyi, 60-70 vitézzel. Ez Budáig bő 800 kilométert tett ki, és ráadásul mindenki égett a vágytól, hogy a magyarok királyát kézre kerítse. Gyakran ezres nagyságrendű tatár sereg loholt a kis csapat nyomában, hol itt, hol ott állva el a szerencselovagok útját. A krónikák itt is elképesztő kalandokról számolnak be, többek között, hogy a kis magyar csapat több, mit hetvenszer kelt át a Szeret- folyón. Ebben lehetett jó pár úttévesztés is, meg kényszerű fürdés is. Így vagy úgy, nagy királyunk ezt is megúszta (szó szerint is) és szeptember 14-én már Buda várának kövein csattogott a lova patkója.

Lajos király, ha éppen nem hadakozott, akkor vadászott, és nem mindig nyulakra meg fácánra. Kedvenc vadászóhelye a Zólyom várát körülvevő erdőség volt, ahol 1353. november 26-án hatalmas barnamedve nyomára bukkant. Lándzsa, íj és vadászkés volt nála (lehet, hogy ma sem ártana ennyiben maximalizálni a vadászfeleszerelést), de ő egy percig sem gondolt arra, hogy ez kevés lehet. A medve sem nagyon kedvelhette a bújócskát, mert gyorsan a király előtt termett, aki teljes erejéből belevágta lándzsáját a hatalmas fenevadba. A döfés talált, az erdők királya halálos sebétől megtántorodva nagy zuhanással esett- a királyra. Utolsó erejével még úgy összemarcangolta fenséges támadója lábát, hogy az bizonyára nem kerül ki élve a kalandból, ha az egyik embere, Besenyő János nem találja meg, és nem végez gyorsan a medvével.

Még sok színes, érdekfeszítő történetet lehetne felidézni vitéz uralkodónk életéből, de ennyiből is kitűnik, hogy Nagy Lajos nem csak az egyik legbölcsebb, de egyszersmind a legvakmerőbb királyaink közé is tartozik. Ma nem sok államfő csinálná utána….

Szerkeszti: Sárközi János

Fotó: wikipédia