A leghatékonyabb politikai erő a nemzet egysége

A zarándokközpontban a zord, esős időjárás ellenére is több százan gyűltek össze a rendezvénysátorban, hogy fejet hajtsanak az egykori nagy felvidéki magyar politikus emléke előtt, és imádkozzanak mielőbbi boldoggá avatásáért. A szentmise előtt átadták az Esterházy emlékérmeket, amellyel ebben az évben a Mária Rádió, a Felvidék.ma és a Remény katolikus hetilap részesültek. Az emlékérmet külön adta át Paulisz Marián, az Esterházy János Zarándokközpont vezetője dr. Várszegi Asztrik nyugalmazott főapátnak, aki egyúttal a szentmise főcelebránsa is volt. A lélekemelő rendezvénynek tevékeny résztvevői voltak a gútaiak is, a szentmise több részében Szabó Helena énekét hallhatták a hívek, Peczár Károly hivatalvezető-helyettes pedig a szentleckét olvasta fel.

Halász Béla, gúta város polgármestere a szentmise előtt mélyreható gondolatokkal idézte fel Esterházy János emlékét, és a felvidéki magyarság életében betöltött szerepét. A beszédet az alábbiakban teljes terjedelmében, változtatás nélkül közöljük:

,, Tisztelt Jelenlévők, Kedves Emlékezők!

A korabeli lapok és híradások tanúsága szerint Esterházy János több alkalommal is járt Gútán, az országjárások során talán egyszer sem hagyta ki ezt az ősi csallóközi mezővárost. Többek között 90 évvel ezelőtt, 1934. június 18-án is megjelent az Országos Keresztényszocialista párt képviseletében, hogy reményt adjon, hogy kitartásra buzdítsa a magyarságot. A Komáromi Lapok akkori tudósítója szerint több mint 2000 ember hallgatta a nyitraújlaki grófot, aki- szó szerint idézem az akkori újságcikket- gyújtó hatású beszédet mondott. Pedig Esterházy János nem volt forradalmár, a kitartó, higgadt és szívós küzdelem embere volt. Mit mondhatott mégis, amit az akkori újságíró gyújtó hangúnak érzékelt? Talán azt, hogy a nemzethez szólt. Nem csupán pártja potenciális szavazóihoz, hanem a magyarsághoz, amely mindig több, mint bármilyen párt, és összehasonlíthatatlanul több értéket hordoz, mint a legjobb politika. Esterházy János a pártpolitikát mindig csak eszköznek tekintette, sohasem célnak. Főként nem olyan célnak, amely karrierre vágyó kisemberek vágyálmait szolgálja. Nyíltan vallotta, hogy a legerősebb, leghatékonyabb politikai erő a nemzet egysége

.

A magyarság összetartása az, amely be tudja tölteni az igazi célt, ami nem más, mint hogy a következő nemzedékek is szabad magyarként élhessenek saját szülőföldjükön. Ettől pedig nem tántorította el semmi. Nem lehetett erről az útról letéríteni, ahogy a komáromi erőd jelmondata hirdeti évszázadok óta: Nec arte, Nec marte! Sem csellel, sem erővel! Pedig mindkettőből kijutott bőven. Először használták az erőt, amikor birtokai jelentős részétől megfosztották, és ezzel nagyban korlátozták politikai cselekvőképességét is. Aztán jött a csel. Megosztani, pártokra szaggatni a magyarságot, hogy ne tudjon kellő erőt kifejteni, ha a politikai érdekérvényesítéséről volt szó. A következő csel volt, amikor a náci birodalom árnyékában vesztét érző Edvard Benes 1936-ban miniszteri bársonyszéket kínált neki, ha a magyar pártot mellé állítja. Esterházy János nem fogadta el, mert tudta, hogy amit a ravasz cseh elnök ad, azt Esterházynak adja, de amit elvesz ennek fejében, azt a csehszlovákiai magyaroktól veszi el.

Ellenállt a következő csábításnak is, amelyet az első bécsi döntést követően kínáltak neki. Nem hagyta itt a határrevízió után itt maradt maroknyi magyarságot, a küzdelmet és a szolgálatot választotta a dicsőség és a politikai karrier helyett. Ahogy Peéry Rezső írta 1966-ban:,, . A visszacsatolásokkal ránk köszöntő nemzeti delirium korában visszatért Szlovákiába, hogy egy immár egyre kibírhatatlanabbul zaklatott kisebbség emberi jogait próbálja védeni.“

Tisztelt Jelenlévők, Kedves Emlékezők!

Felszólalásom úgy szerepel, mint tanúságtétel. Ha tehát tanúságot szeretnék itt ma tenni valamiről, az nem lehet más, mint hogy elmondom: Esterházy János grófnak mindenben igaza volt, ami politikai krédóját, szemléletét és ami még fontosabb: mindennek a gyakorlatba való átültetését jellemzi. Ha visszatekintünk az elmúlt évtizedek felvidéki magyar politikájára, be kell vallanunk, hogy nem sokat ültettünk át a gyakorlatba a mártír gróf eszmeiségéből. Szavakban szinte mindent, a valóságban azonban pártpolitikai csatározásokban véreztünk el ahelyett, hogy összefogtunk volna, hogy olyan értékeket tüztünk volna ki reálpolitikai célként mint kereszténység és magyarság. Vagy inkább talán együtt mind a kettő. A zászlót szerény képességű emberek vették a kezükbe, csak az ő csizmájukról nem vettük le a sarkantyút, mint a középkorban, hogy a zászlótartó futhasson el utolsónak a csatatérről.

Tisztelt Jelenlévők, Kedves Emlékezők!

Mindezeket azonban nem azért mondom, hogy a múlton siránkozzam, vagy a ma olyan divatos nemzethalál vízióóját fessem le Önök előtt. Semmiképpen, hiszen ha tanúságot kell tennem Esterházy János szellemében, akkor ennek egyik fontos eleme a remény. A remény most is megvan, csak tanulni kell a múlt hibáiból. Nemzetet kell építeni és ha az meg lesz, a nemzetnek lehet pártja. Fordítva nem működik, egy pártnak nem lesz nemzete soha, legfeljebb fogyatkozó szavazóbázisa. És hogy ne ragadjunk le a szavaknál, tenni is fogunk ennek érdekében. Megszólítjuk az elkötelezett, cselekedni akaró magyarokat, hogy forduljunk vissza Esterházy János hagyatékához. Ismerjük meg az ő nagyszerű eszmeiségét, kitartó és tevékeny hazaszeretetét. Igyekszünk minden magyar településen emléket állítani a 20. század nagy magyar államférfiának, aki a saját szerepét küldetésként fogta fel.

Ha a Jóisten is úgy akarja, jövőre Gútán is szobrot kap, ott, ahol életében többször is megfordult. Az ő életútján keresztül mutatjuk meg, hogy kisebbségben is lehet érvényesíteni jogainkat, nagy ellenszélben is tudunk eredményeket elérni összefogással, egymás megbecsülésével. És olyan gyújtó szónoklatokkal, ahol a szeretetnek van mozgósító ereje, nem az elcsépelt, szinte szabvány szerint használt jelszavaknak. Olyan emberekkel, akik nem tolakodnak a tisztségekért, hanem akiket a magyarság elismerése emel a vezető helyekre. Ha ezen az úton kezdünk járni, biztosan célba érünk. Ez pedig nem más, mint a magyarság megmaradása szülőföldjén nemzedékeken át. Köszönöm, hogy meghallgattak! "