Vízcsepp blog: Kolárovo maradt, nem lett Gúta

Csak tudnám, miért is annyira tragédia, hogy Gúta szlovák elnevezése Kolárovo maradt. Nem számít annyira, a legfontosabb, hogy béke legyen és nyugalom, hogy élhető legyen a város. De sajnos nincs így. Mert a lakók kivájnák egymás szemét is, ha nem lenne büntetendő. Miért kell másokat okolni saját kudarcunk miatt? Nem kívül, hanem önmagunkban kell keresni, mit rontottunk el.

Ami a gútai referendumot illeti: mindenki tudja az eredményt. Elkezdődött a sárdobálás, egymásra, gútaiak a gútaiakra. Nem kell ide külső erő, szétziláljuk magunk ezt a kis közösséget. Holott nem ezt érdemelné. Gondoljunk csak bele, a történelem folyamán is nagy tettekre volt képes a "gútai nemzet". Elég csak a Napóleon császárral való szembeszegülést említeni.

De páratlan összefogásról tanúskodtak a lakók a múlt század valamennyi évtizedeiben, a legemlékezetesebb talán az 1965-ös árvíz, amikor a gútaiak egy emberként álltak ki a másikért és egymásnak/egymáson segítettek, mert tudták, a közösségben az erő.

Sajnos, ma már ez a közösség csak részben létezik. De vegyük is csak szép sorjában, mi indította el a gútai öntudat hanyatlását. Valamikor a kilencvenes évek végén, amikor is felmerült a gondolat, hogy a magyar ünnepeket is úgy lehet megülni, mint a szlovákot, néhány helyi magyar ember (vagy magyar érzelmű, ahogy ezt egyesek kategorizálják, mint olvastam Samu Kati hozzászólásait az egyik közösségi portálon) elhatározta, megszervezi a magyar ünnepet a csalóköz eme pazar településén.

Így ment évekig, örültek, s vigadtak, emlékeztek és erőt merítettek.

Aztán egyre jobban kezdett elhatalmasodni a városon az apátia, úgy hullott rá a közömbösség leple, mint nappalra az éj: fokozatosan, csendesen. Minden csimborasszó nélkül ellepte Gútát a közöny és az érdektelenség.

S mára már csupán néhány ember emlékszik arra, mi az a gútai virtus, s kik voltak azok a hírhedt gútai bicskások. Más világot élünk. Ezt sajnos tudomásul kell venni, mert nem rázhatjuk az öklünket a világ felé, még ha az a világ nem is olyan, amilyennek elképzeltük. Alkalmazkodás, nem meghunyászkodva beépülni, csak alkalmazkodni. S éppen ezt nem vette tudomásul Halász Béla, mérnök, független megyei képviselő, akinek szívügye volt megváltoztatni a város szlovák elnevezését. Segítők is akadtak, leglátványosabban talán Forgács Attila állt ki ez ügy mellett, hiszen köztudomású: szereti Gútát. Kíváncsi lennék, most is így van-e. Nem csodálkoznék, ha csalódott lenne, kiábrándult és elkeseredett. Aki szívét-lelkét beleadja valamibe, az akaratlanul is elszomorodik és felteszi a kérdést: ÉRDEMES? Nem tudok rá konkrét választ, majd az idő eldönti. Egy azonban bizonyos: megpróbálta.

Visszatérve a kezdeményezés elindítójához. Nagyon naivnak kellett lenni, ha valaki azt gondolja, hogy a napokban, amikor az emberek kiábrándultak és fáradtak a sok robotolástól, hogy a gyereknek nincs mit enni adni, hogy nem tudják fizetni a számlákat, a a lakbért, a kölcsöneiket és elveszítik munkájukat, van az emberekben annyi tartás és lokálpatriotizmus, hogy megszavazzák a névváltoztatást.

Aki ezt hiszi, az nem az emberek között jár, nem ismeri a gondjaikat és problémáikat. Értem én, hogy másban nem lehet sikert elérni, de először picit talán el kellett volna beszélgetni az emberekkel, akarják-e a névváltoztatást, költségekkel vagy anélkül - ez most mellékes. Az emberek elejétől fogva nem akarták, vagy csak töredékük, még ha ez lenne a normális és elfogadott, akkor se. Tovább>>>

Vízcsepp blog