Miért legyek Kolárovo, ha Gúta is lehetek?

Drága szeretteim, hát mit tesztek ismét velem? Most azon vitatkoznak annyira tisztelt és becsült lakóim, hogy ezentúl milyen névvel illessenek engem.

Anyakönyvi kivonatom ugyan nincs, de születésemet kb. 1268-ban állapították meg. Nevem: Villa Gutta. Ezzel törzskönyveztek, ez volt az első, igaz, hogy latin, de nevem. Sokáig ez határozott meg. Aztán, ahogy egyre többfélék lettek itt az emberek, annál inkább változott a megnevezésem, és sok-sok évig (magam sem emlékszem, mennyi ideig) Gúta voltam, és máig annak is neveznek.

Aztán mindenféle seregek jöttek-mentek, s itt most nem részletezem, elég gond nekem ilyen idősen emlékezni. Nézzétek ezt el nekem. Rossz emlékeim vannak az 1948-as időt illetően, amikor is, számomra érthetetlen módon, Kolárovo-ra kereszteltek. Csak úgy! A megkérdezésem és beleegyezésem nélkül. És arra köteleztek, hogy ezentúl ezt használjam.

Kicsit furcsa volt, mert hát azért valljuk be, semmi közöm hozzá. Mintha elváltak volna a szüleim, mással házasodtak volna, s ezért aztán nekem is más nevet kellene megszoknom. De én nagyon is elégedett voltam az előzővel. Sőt! Így ismertek a környéken, a barátaim, rokonaim, de a világ minden pontján, hiszen jó ideje már ezen a néven említenek. Nincs bajom a Kolárovo megnevezéssel, de úgy érzem, az nem én vagyok, nem kötődik hozzám, s az eltelt több évtized alatt se tudtam megszokni. Elfogadtam. Mi mást tehettem volna? De igazándiból nem jelent számomra semmit. De tudtam, bölcsen, hogy amin nem tudok változtatni, azon kár filózni vagy szenvedni. Magam nem tudtam volna megtenni.

Azonban húsz éve egy maréknyi jólelkű fiatalember elhatározta, ne búslakodjak (sosem tudtam palástolni az érzelmeim) azon, hogy nem viselhetem az anyakönyvezett nevem. Megszavaztatták az én drága lakóim. Egyöntetűen úgy határoztak, hogy bizony legyen a nevem Gúta. Tetszett és könnybe lábadt szemmel figyeltem igyekezetüket.

De hát sajnos, ahogy ez ma már ismert, nem jártak sikerrel. Az akkori kormány nem adta rá áldását. Nekem nem is nagyon kellett, de hát a drága lakóim annyira elanyátlanodtak, hogy még sokáig visszasírták azt az időt. Aztán tavaly ismét megmozdult valami. Egy drága fiatalember, nevezetesen Halász Béla, mérnök, független megyei képviselő, népes segítői gárdájával addig kardoskodott, mígnem elérte, hogy a helyi önkormányzat, Gőgh Mihály, mérnök, a testület MKP frakciójának vezetője be nem terjesztette az ülésen, hogy írjanak ki egy népszavazást, és újra előkerült az én becses nevem, hogy eltöröljék Kolárovót és visszaállítsák Gútát.

Az egyik szemem sírt, a másik nevetett. Mivel hát nagyon nincs egyetértés a lakóim között. Egyesek szerint minek megváltoztatni, amit már megszoktak, mások azzal érvelnek, legyen újra az a nevem, ami mindig is volt, legalábbis ahogy ők azt tolmácsolják. Hogy én mit gondolok? Ahogy elnézem a drága lakosaimat – mindet szeretem, ahogy a szülő sem szereti kevésbé az egyik gyermekét, mint a másikat – nem nagyon érzik jól magukat nálam. Pedig a szívem egyik legjobb ismerője, Horváth Árpád polgármester minden tőle telhetőt megtesz. De hát ő sem az atyaúristen, hogy legyőzze a sárkányt, amely most e csodaszép települést fenyegeti. Sárkány vagy inkább szörnyeteg, ami a kapitalista világot jelenti.

Nos, tehát akkor: Hogyan is állunk? Mi a véleményem? Drága gyermekeim, kérlek, ne veszekedjetek! Éljetek békében egymással, a szívem tépitek szét, amikor látom, szinte ölre mentek. Legyen végre békesség! Minden téren! Örülnék, ha a szlovákok körében is Gúta lennék, ám nem kényszeríthetek erre senkit sem, nem is szeretnék. De leginkább annak örülnék a legjobban, ha mind szeretetben élnétek, s ha ehhez az kell, hogy lemondjak a nevemről, megteszem. Értetek! Önzetlenül. Tisztán és egyszerűen. Vigyázzon rátok és óvjon titeket a Nagyboldogasszony! Mindig szeretni foglak benneteket!

Ölel, városotok

Vízcsepp blog
fotó: Fűri Gábor